Wednesday, May 2, 2007
vasárnap
szóval, hogy mi volt olyan borzasztó vasárnap. Először csak simán sajnáltam magam, azt hiszem a szokásos vonalak mentén, legfőképp amikor az aerobik napra csak az utolsó órára értem oda, az meg nem tetszett, és 3 perc után elléptem (persze az előző csajszi meg tök jót tolt, de már késő volt csatolkozni). Az önsajnálat mértékegysége: macdonaldsz/hónap. Úgy gondoltam, ha már nem aerobikoztam, és úgyis szomorú vagyok attól, hogy kövér vagyok és még senki se szeret, muszáj megennem egy bigmekmenüt (teljesen világos, nemde). Megevés után a "szombatra 15 oldalnak kell lenni, jelenleg 3" esszémből kitöröltem kettőt, mivel ezek használhatatlan mellébeszélésnek bizonyultak, és ettől sem lettem vidámabb. A szobatársam meg áttolta az asztalát az ablakhoz, eddig háttal ültünk, most derékszögbe, és ha oldalra néz, rámlát, bár valószínűleg nemigen néz, de ne penetrálja senki a magánszektorom, aki nem gondolja azt, hogy aranyos vagyok meg jófej meg minden. Nos, mindezek után 10kor csörög a telefon, és mondják anyukáék, akik épp Tallinnban voltak már fél napja, hogy beszéljek a rendőrrel, aki nem engedi be őket a hostelba. A rendőr azt állította, hogy ez nem hostel, hanem bár, és be van zárva. Ekkor tehetetlenül kezdtem pislogni, és gyakorta ismételgettem, hogy az a kijelentés, miszerint "ennél már nem lehet rosszabb" lehetelenségi tétel, s egyre inkább úgy éreztem, hogy sürgős vodkabevitelre van szükségem. szerencsére anyukáék hívtak fél óra múlva, hogy ugyan letartóztatták a portássrácot (a kedvenc földreteperős módszertanukkal), és most nincs személyzet a hostelban, és anyukát kerülgeti a szívroham, de hugom nagyon jól szórakozik, szóval ne aggódjak. Továbbra is úgy gondoltam, hogy ehhez azért szükség lesz a vodkára, végül csak sör lett belőle, persze ekkor már a "minden relatív" doktrína értelmében közel sem volt annyira nyomott a lelkivilágom, mint a délután folyamán. Meg legalább megfelelő volt a konstelláció a szappanos hajcsomók kiszedésére.
